Ha jobban belegondolunk abba, hogy mi lenne, ha több napon át minden egyes pillanatban együtt lennénk az anyukánkkal, vagy egy közeli barátunkkal, az igencsak megterhelő lenne, és bár sokan máshogy gondolják, a párunkkal éppen ez a helyzet
Akik komoly párkapcsolatban, vagy már házasságban élnek, szociálisan elfogadott és elvárható, hogy együtt is éljenek, illetve minél több időt töltsenek együtt. De mi van azokkal az emberekkel, akik egyszerűen szeretik a magányt? Lehet-e igaz szerelemre lelni, ha valaki képtelen elengedni azt a bizonyos egyedüli időt, amit csak önmagára szánna?
Van egy idősebb házaspár, akiket nagyon különlegesnek tartok. A hölgy kulturális rendezvényeket szervez, a férje pedig egyetemi tanárként dolgozik. A probléma, – vagy inkább szerencse, az ő szemszögükből – csak az, hogy a hölgy Budapesten, a férfi pedig Debrecenben tölti a hétköznapokat. Hétvégénkként találkoznak csupán, amikor egyikük elutazik a másik városba, és ezt váltogatják hétről hétre. Kérdeztem tőle, hogy nem hiányzik-e neki, hogy amikor hazajön egy hosszú munkanap után, elmesélhesse a férjének a napját. Ő pedig csak a vállát vonogatta, és annyit felelt: „Dehogynem hiányzik. De pont ez a lényeg. Addig jó, amíg hiányzik.”
Persze ez senkinek sem recept a boldog házassághoz, de attól még elgondolkodtató. Vajon az együttéléssel elmúlik a szenvedély? Egyeseknél biztosan, másoknál attól múlik el, ha nem találkoznak eleget, és olyanok is vannak, akik időben felismerik és őszintén is el is tudják mondani a párjuknak, hogy „drágám, most egy kicsit hagyjál békén, egyedül szeretnék lenni”.
Forrás: ridikul.hu
Facebook
Pinterest